~Chapter 4

 Ahogy a srácokat sírni láttam, összeszorult a gyomrom. Nem akartam, hogy miattam sírjanak.
Miután sikerült megnyugtatnom őket, sokáig beszélgettünk, majd felajánlották, hogy hazavisznek. Ez így is lett. A stadiontól pár utcára laktam, így hamar otthon voltam. Jen-t a barátja, Adam vitte el. Mikor megtudtam, hogy Jen-nek barátja van, nagyon örültem nekik. Ha Jen boldog, én is az vagyok. Bár sok időt töltenek együtt, nem érzem azt, hogy Jen elhanyagolná a barátságunkat. Van, hogy hárman megyünk el sok helyre. Szerencsére Adam egy normális, 16 éves srác, engem is elfogad és megérti, ha szükségem van Jen-re.

Adam Peterson

- Köszönöm, hogy hazahoztatok, Louis.-mosolyogtam rá az ajtóban állva. A többiektől a kocsiban elbúcsúztam, Louis pedig akaratoskodott, hogy elkísér az ajtóig.

- Foglak még látni?-nézett rám, miközben egy gyengéd mozdulattal megfogta a kezem.

- Öhm..Persze. Hogyne.-lehajtottam a fejem, hogy ne lássa vörös arcomat. 

- A számodat elkérhetem?-kuncogott. Mosolyogva bólintottam. Az arcom még mindig piros volt, de ennek ellenére ránéztem. Mikor oda adta a telefonját, beírtam a számomat, majd odaadtam neki és az én telefonomat is. Mikor beírta ő is a számát, tőle is elköszöntem, majd bementem a lakásba. Anyák nem voltak otthon, gondolom már elindultak a reptérre, a bátyámért, Bryan-ért és a feleségéért, Lexy-ért. Nagyon régen láttam őket, Amerikában laknak, és a közös kisbabájukat várják. 

 Ők még nem tudnak a betegségemről. Anyáék már többször el szerették volna mondani nekik, de én visszatartottam őket, Tudtam, hogy ez nem telefon téma, és tisztában voltam azzal, hogy itt az idő, hogy el mondjak nekik mindent.

**

Sokáig vártam anyáékra, de semmi. Már majdnem 2 óra eltelt azóta, mióta hazaértem, és anyáék nem voltak itthon.

Épp anyát hívtam, mikor megcsörrent a lakás telefon. Mivel ez a nappaliban, a tv állvány tetején volt, gyorsan lerohantam a nappaliba a szobámból. Felvettem a telefont, majd egy idegen hang szólt bele. Mikor bemutatkozott a férfi, és elmondta, hogy anyáék autóbalesetet szenvedtek, zokogásba törtem ki. Amint elhangzott az orvos szájából, az a mondat, hogy "Sajnálom, de az édesanyja  az életét vesztette egy balesetben.", a földre rogytam. A telefon kiesett a kezemből, amivel nem igazán foglalkoztam.

 Épp, hogy sírva a szobámba mentem volna, miután ismét beleszóltam a telefonba, a csengő hangja ütötte meg a fülemet. Lassan az ajtóhoz sétáltam, majd elfordítottam a kulcsot a zárban, s kinyitottam az ajtót. Jen állt előttem, rögtön sírva a nyakába borultam.

- Anya meghalt...-suttogtam sírva, miközben még mindig a barátnőmet öleltem, aki hirtelen azt sem tudta, mi történik. 

- Tessék? Mi az, hogy meghalt? Hogyan? Mikor?-kérdezgetett meglepődve, miután bementünk a lakásba, és a kanapén foglaltunk helyet.

-Ma..Nemrég..Egy autóbalesetben, mikor Bryan-ékért mentek a reptérre. Apa is súlyosan megsérült, őt most műtik.-mondtam el Jen-nek, amit megtudtam az orvostól. Nem akartam elhinni, hogy anya nem lehet mellettem többé. Jen után ő, majd apa támogatott a legjobban. Ezt a támogatást pedig elveszítettem. 

 Mikor kicsi voltam, mindig ő biztatott, hogy soha ne adjam fel, és hogy mindig törekedjek az álmaim eléréséért, én pedig próbáltam ezt tenni. Most pedig, már nem lehet mellettem, sem a családom mellett. 

Sziasztok!

Egy újabb sajnos rövid részt hoztam nektek.

Remélem tetszett, a rövidsége ellenére.

Sarah xx.